.

Aki az újtól félve az elmúlthoz kötődik, az ugyanabban a lelkiállapotban van, mint aki az újjal azonosulva elmenekül a múlttól.

Egészséges lélek számára aligha rokonszenvesek azok a provinciális indulatok, amelyeket sovinizmusként szokás aposztrofálni. Más azonban a helyzet ama nemes, Széchenyi-féle nacionalizmussal, amelyről Babits oly szépen ír a „Keresztül-kasul az életemen”-ben. Az nem nélkülözte az önkritikát, miközben minden rezdülésében a haza ügyét tartotta szem előtt. Nem csak szavakban. Ez az attitűd jól megfér egy előkelő, műveltségen alapuló kozmopolitizmussal, a nagyvilágban való otthonossággal. Ám pusztán a külföld és más népek imádata vagy éppen az internacionalizmus kissé olyan, mint valaminő „ösztönsérülés” megnyilatkozása.

A humánetológia és az evolúciós pszichológia már rég feltárta, hogy az ember evolúciósan kialakult tulajdonsága a saját csoport és az idegen csoport megkülönböztetésére vonatkozó készség. Ezzel szoros összefüggésben áll a saját csoporton belüli agresszió csökkenése, ám a csoportok közötti agresszió növekedésének a lehetősége is. Mélységesen téves tehát a liberális ideológiának az a vélekedése, amely a nacionalizmust szőröstül-bőröstül a 19. századba kívánja utalni. Ugyanis a nemzeti ideo­lógia gyökerei – hogy távolabbi korokba ne menjünk – csak Európa történetében legalább a 16. századig, az abszolút (nemzeti) monarchiák kialakulásának koráig nyúlnak vissza, evolúciós eredete (a saját csoport és az idegen csoport megkülönböztetése) pedig vélhetően a paleolitikumig. Mindez persze csak annak belátásához vezet el, hogy az internacionalista, vulgárkozmopolita ideológia az ember sajátosságait messzemenően figyelmen kívül hagyja. Külön kérdés azonban, hogy ez az eszmerendszer „egészségesnek” tekinthető-e.

A probléma természetéhez igen tanulságos adalékkal szolgál a nemrégiben elhunyt kiváló pszichológus, Ranschburg Jenő a Youtube-on is látható előadásának Énközpontúság, narcizmus címet viselő részlete. Itt a lélekgyógyász igen szemléletesen ábrázolja, hogy a három-négy éves koráig teljességgel énközpontú gyermek a további fejlődése során fokozatosan nyílik ki a világra. Ekkor azonban, ha valamilyen trauma, abúzus éri, a világtól megriadva saját magába vonul vissza, és a legtöbbször menthetetlenül ott is marad. Szeretetét és figyelmét – egészségesen fejlődő társaitól eltérően – ettől kezdve saját magára irányítja. Gyakorta rendelkezik azonban – Ranschburg kifejezésével – egyfajta „pszichopata bájjal”, amely alkalmas arra, hogy megtévessze környezetét valós érdeklődését és szándékait illetően. Nehéz, szinte lehetetlen a közelébe férkőzni vagy megállapítani tényleges érzelmeit. Egy kérdésre azonban oly módon reagál, ami képes felfedni a bajt és annak természetét. Arra a kérdésre ugyanis, hogy kinek a véleménye fontos a számára – szemben nem sérült társaival, akik rendszerint egy-két barát, ismerős gyermek nevét sorolják el –, a narcisztikus gyermek vagy úgy válaszol, hogy neki mindenki véleménye fontos, vagy úgy, hogy senkié. Mindenki figyelmére és szeretetére igényt tart, de valójában senkiére sem, mert maga sem képes valódi szeretet adására. Nem alakul ki benne ugyanis az a világhoz, embertársaihoz fűződő érzelmi viszony, amelynek pedig az alapja, hogy igenis különbséget tesz ember és ember között. Nem szépsége, ügyessége, esze alapján, hanem pusztán azon az alapon, hogy számára fontos. E distinkció hiánya a legbiztosabb jele a lelki defektusnak, az önző, énközpontú személyiségnek. Mi pedig elgondolkodhatunk, hogy ami az egyén és a személyiségpszichológia szintjén beteges, nevezetesen a kitüntetett kötődés hiánya, az a politikai ideológia közegében vajon „egészségesnek” tekinthető-e. Különösen sokatmondó az a körülmény, hogy az internacionalista ideológia – elsősorban liberális változatában – gyakorta kötődik egy felfokozott individualizmushoz, ami alighanem teoretizált változata a nárcizmusra is jellemző énközpontúságnak. Hogy a múlt és a hagyományok – mint énidegen tényezők – elvetése mindehhez jellegzetesen társul, szinte szükségszerűnek tekinthető. És vélhetően az internacio­nalizmus és a sovinizmus kettős végletéről is elmondható, amit Jung a radikális tradicionalizmus, valamint a permanens modernséghajszolás vonatkozásában megállapított. „Aki az újtól s idegentől félve az elmúlthoz regrediál (visszafejlődik), az ugyanabban a neurotikus állapotban van, mint az, aki az újjal azonosulva elmenekül a múlttól. Alapjában véve ugyanazt teszik: mentik tudatuk beszűkülését ahelyett, hogy ellentétektől hajtva szélesebb és magasabb rendű tudatállapotot építenének fel.”

(magyarhirlap.hu)